“A viskó” és a tudattalan

Nemrég olvastam egy könyvet, amit a (általam nagyrabecsült és szeretett) lelkészünk ajánlott. Azt mondta, teológiailag rendben van, és kíváncsi a véleményemre. A viskó – ez a címe. Keresztyén irodalom, kicsit másképp. Nekem nagyon tetszett, olyan dolgokra világít rá, ami egyébként nehezen ért meg az ember. Illetve, hogy ne általánosítsak: én nehezen értettem meg eddig. Ilyen például a Szentháromság kérdése. Nem állítom, hogy a könyv elolvasása után már teljesen fel tudom fogni ennek az alapvetésnek a mélységét, de közelebb vitt a megértéséhez. Azt fejtegeti a szerző, hogy a hit lényege a kapcsolat és a szeretet, vagy másképpen, a szeretet-kapcsolat. Hozzátéve persze, hogy minden kapcsolatnak erről kellene szólnia – és ezzel mélységesen egyetértek.

Nehéz témájú a kerettörténet, de gondoltam, majd nem élem bele magam, és talán nem lesz rám túl negatív hatással. Sikerült is viszonylagos távolságtartással olvasnom, ment is minden, mint a karikacsapás. Két nap alatt faltam fel a könyvet, és azt hiszem, el fogom olvasni még egyszer.

Amit most írok, az nem is a könyv témájával kapcsolatos, inkább egy másik nagy tanulságot szeretnék megosztani, amit közvetett módon köszönhetek a könyvnek. Szóval, visszatérve a kerettörténetre, ugye igyekeztem érzelmileg tudatosan távol tartanom magamtól, arra gondolván, hogy így nem lesz rám komoly hatással. Igen ám, de nem csak tudatosan működünk. Van tudatelőttesünk (itt vannak azok a tartalmak, amelyek tudatossá tehetők) és tudatalattink is. Sikerült a könyv kerettörténetének átélését olyan ügyesen „elfojtanom”, hogy csak egy hét elteltével került elő valahonnan (talán a tudatalattimból), álmomban, nagyon személyesen és félelmetesen. Süllyesztettem már korábban is más „történetet” egy kicsit mélyebbre, mint kellett volna– na, az is évekig előjött álmomban.

Nem úszhatjuk meg tehát a nemszeretem dolgok tudatos feldolgozását, akármilyen kellemetlen és akármilyen érzelmi megterheléssel jár rövidtávon: hosszú távon mégis jobban járunk.

Reklámok