Erő, szeretet és józanság

Pünkösd van. A napokban hallottam a rádióban, hogy talán ez az az ünnep, amelyről gyakran még a keresztények sem tudják, pontosan miről is szól. A húsvét utáni ötvenedik napon a Szentlélek eljövetelét, az egyház születésnapját ünnepeljük. Elnevezése a görög pentékoszté (ötven) szóból ered. Ezen a napon áradt ki a Szentlélek a tanítványokra – ahogy Jézus a mennybemenetele előtt megígérte nekik -, hogy képessé tegye őket missziós ténykedésükre.

Ez a kereszténység harmadik legnagyobb ünnepe. Mivel az utóbbi időben elhanyagoltam a templomba járást (valahogy mindig közbejött valami), most úgy éreztem, itt az ideje egy kis lecsendesülésnek, befelé fordulásnak. Ám a vártnál is sokkal többet kaptam ettől az alkalomtól: olyan inspirálóan hatott rám a mai ige, hogy hazafelé már azt tervezgettem, hogyan is tudnám “közkinccsé” tenni, amit elindított bennem. Íme.

A prédikáció igéje ma Pál Apostol Timóteushoz írt második levelének 1. részéből szólt hozzánk, és a kiemelt rész így hangzik:

Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.

Úgy hatott ez számomra, mintha az esszenciáját adná mindannak, amit arról gondolok, hogyan szeretnék működni az életemben, mire szeretnék koncentrálni, mit tartok igazán lényegesnek, mi a hitvallásom.

Mit értek én az erő alatt? Számomra az erő önbecsülést, határozottságot, kitartást, bizonyosságot jelent.

Mit értek szeretet alatt? A feltétel nélküli elfogadást, mások elismerését, megbecsülését, tiszteletetét.

Mit jelent számomra a józanság? Azt, hogy a realitások talaján maradok, nem értékelem túl, vagy alul magam, és a helyzetemet, képes vagyok alázatot tanúsítani. Tudok mértéket tartani, és döntéseimet úgy hozom meg, hogy az a javamat és mások javát szolgálja.

Mi történik, ha egy elem hiányzik ebből a “szent” hármasból?

Erő nélkül átgázolnak rajtunk, kihasználhatóvá válunk, a szeretet hiánya hideggé és  bigottá tesz bennünket, józanság nélkül pedig fanatikusak lehetünk.

Vajon meg lehet-e élni ezt a hármast hit nélkül a mindennapokban? Számomra a hit lényegi eleme ennek a hitvallásnak, ez adja a folyamatosan a táplálékot, ez a “köldökzsinór”. Hozzájárul ahhoz, hogy erősnek érezzem magam, olyannak, aki képes szeretni, elfogadni másokat, mindeközben megőrizhessem a józanságomat és alázatos tudjak maradni, és ne a félelem vezéreljen, vagy szorítson gúzsba. Nem tudom, milyen ember lennék, ha nem hinnék. Azt sem tudom, másoknak megy-e ugyanez anélkül, hogy hinnének Istenben, valami felsőbb erőben, vagy legalább abban, hogy a dolgoknak van értelme, még ha nem is mindig tudjuk pontosan, mi az.

Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.

Erő, szeretet és józanság: azt kívánom mindenkinek, hogy így Pünkösd táján közelebb érezze magához ezt az üzenetet.

 

 

Reklámok

Mihály Andrea vagyok

Így mutatkozom be gyerekkorom óta, pedig az igazolványomban már az áll, hogy Nyáriné dr. Mihály Andrea. A Nyáriné Mihály Andrea könnyebben a számra jön, a dr-t gyakran elhagyom, valahogy kérkedésnek érzem, nem szeretem hangsúlyozni. A Nyáriné fontos előtag számomra, mert két szerepemre is utal: a feleség és anya szerepére. Ám, amikor azt mondom, hogy Mihály Andrea vagyok, akkor a szerepeim nélkül nevezem meg magam, mert Mihály Andrea vagyok akkor is, amikor anya, vagy feleség vagyok. Nem a névre, és annak elemzésére szeretném a hangsúlyt helyezni (bár önmagában is érdekes, hogy férfi vezetéknevem van, az Andrea jelentése pedig férfi, férfias, és világéletemben Misinek becéztek), hanem az önazonosság érzésére. Orvos, tréner, coach, feleség, anya: ezek szerepek, amely álarcént fedhetik el, ki is vagyok valójában. Márpedig, ha én Mihály Andrea vagyok, és ekként kapcsolódok más emberekhez, nem a szerepeimen keresztül, akkor az sokkal mélyebb és valódibb kapcsolódást tesz lehetővé, még anyaként is. Én az anyád vagyok, vagy én Mihály Andrea vagyok. Az anyád vagyok, aki meg akarja mondani, mit tegyél, vagy Mihály Andrea vagyok, aki őszintén kíváncsi Rád.

Tegnap megkérdeztem egy kliensemet, hogy mikor érezte magát utoljára felszabadultnak. Azt válaszolta, gyerekkorában. Kocogás közben tudok egy kicsit magammal foglalkozni, és elkezdtem azon gondolkodni, milyen gyerek is voltam én, hogy éreztem magam gyermekkoromban. Legelőbb nagynéném máig érvényes bélyege jut eszembe, aki mindig azt mondta, hogy hebrencs vagyok. Nos, ez közel az ötvenhez sem változott sokat, csak igyekszem magam jobban kontrollálni, hogy komolyabban vegyenek. Szóval milyen gyerek voltam? Hihetetlenül naiv, kíváncsi, lelkes, aktív, mindig sokat kérdeztem (ezt egy kedves rokonom emlegeti mindig, akit tinédzser korában rendre megizzasztottam a kérdéseimmel), őszinte bizalommal fordultam másokhoz. És boldog voltam. Ha belegondolok, hogy mi szükséges ahhoz, hogy másokhoz valóban kapcsolódjak, akkor nyugodt szívvel mondhatom: ennyi, és nem több. Vagyis a gyermeki énem.

A munkám mások fejlesztése, támogatása, mindegyik szerepem a segítésről szól. Hiszem, hogy a segítő a személyiségével gyógyít, a kapcsolaton keresztül (nem a módszertannal elsősorban). Ha képes vagyok Mihály Andreaként kapcsolódni, nem a szerepeimen keresztül, akkor leszek hiteles, és elfogadó, akkor nem építek láthatatlan falat (például a doktori címemmel). Akkor optimista és bizalommal teli vagyok, akkor vagyok önmagam. És eközben én is pont arra vagyok kíváncsi, hogy ki a másik: nem a szerepeire, hanem arra, kis ő valójában, hisz így tudok neki támogatást nyújtani.

Vagyok, Aki Vagyok (2Mózes 3,11-18) hangzik el Isten szájából. Ezt az igét most értettem meg. Ez nem a fensőbbségről, hanem az önazonosságról szól. Vajon Te mersz-e az lenni, aki vagy?

A tökéletes

  • Imádok plázázni, órákat tudok nézelődéssel és vásárlással tölteni,
  • sznob vagyok,
  • nem főzök, a gyerekek gyakran esznek gyorskaját,
  • veszekszem a gyerekekkel és a párommal,
  • nem figyelek másokra.

Ez mind így igaz, mert

  • átlagosan napi 10 órát használom az agyamat, és az tud igazán kikapcsolni, amikor elmegyek kocogni, (nem szak-) könyvet olvasok, és igen, az is, amikor egy plázában ténferegve nem kell gondolkodni (legfeljebb azon, hogy megvegyem, ne vegyem). Ritkán jutok el plázázni, de akkor igazán tudom ezt is élvezni.
  • valóban szeretem az igényes dolgokat, és úgy gondolom, hogy a magasabb minőségű tárgyak többnyire tovább tartanak, és kellemesebb viselni, használni őket.
  • a szuper nagyik a gyerekek szerint éttermet is nyithatnának, és óriási kényelem számomra, hogy leveszik rólam a főzés gondját. És senki se higgye, hogy a gyorséttermekben csak szemét kaja van. Előbb próbáljátok ki a kerületünkben a menzát, és aztán jöhetnek a vélemények.
  • a négy gyerkőc kissé túl van terhelve, és én mégis azt gondolom, hogy ennek ellenére minden belefér. Ezért például, ha fáradtságra hivatkozva kihagynak egy edzést, akkor bizony nem mindig vagyok bűbáj. És akkor sem, hogy ha a rajtuk lógó kütyük miatt ötször kell kérnem, vagy elmondanom valamit. És azt is nehezen tűröm, hogy a párom megfontoltabb, és nem ugrik fejest minden ötletembe. Szerencsére. És igen, kimerít, hogy egész nap mindenkivel megértő, és kedves és türelmes vagyok, így néha elfogyok, mire hazaérek.
  • az a munkám lényege, hogy másokra figyeljek, és ez nehezen megy folyamatosan, mert bizony elfáradok. Ugyanis nem ilyen az alaptermészetem. Gyors vagyok és nyüzsgő és türelmetlen, nem ráérős, odafigyelő (amilyen a párom). Így aki a munkán kívül találkozik velem, érezheti azt, hogy nem figyelek rá. Ez az én fő fejlődési területem: a lelassulás, és az, hogy megéljem a pillanatokat. Rajta vagyok.

Kedves Követőm, ki olvasod e sorokat, nyugodj bele, hogy senki sem tökéletes (én biztosan nem), és Te se akarj annak látszani. Mert tökéletesnek látszani rengeteg energia, és ezt az energiát fektesd inkább a személyes fejlődésedbe.

A legtöbb, amit ebben a témában üzenni tudok, azt Márai Sándortól veszem kölcsön:

“Embermódra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled – feltűnés és hiú szerep nélkül – segíteni az embereknek!”

Áldott ünnepeket kívánok mindenkinek 2015 adventjén!

Aki hálás, az képes valóban boldog lenni

Miképpen kapcsolódik a boldogság és a hála egymáshoz? Azt gondolnánk, hogy a boldog ember hálás. Én is ezt gondoltam, míg meg nem néztem David Steindl-Rast benedek rendi szerzetes TED-előadását. Az előadás egyszerűsége és bölcsessége miatt fogott meg. Olyan élmény, mint amikor az ember a homlokára csap: tényleg! Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe?

Miért lehetünk hálásak?

Például azokért a dolgokért, amelyek körülvesznek bennünket, kielégítik igényeinket, kényelmünket szolgálják, de addig nem vesszük észre, vagy nem értékeljük, amíg elérhetőek. Hálás voltál már valaha azért, hogy tiszta ivóvíz folyik a csapból? David Atya átélte ezt a hálát, amikor hazatért afrikai missziós útjáról.

Hezberg motivációs elmélete szerint vannak úgynevezett higiénés tényezők, amelyektől nem leszünk elégedettebbek, viszont hiányuk, vagy kielégítetlenségük elégedetlenség forrásai. Ilyen például a csapból folyó tiszta víz. Reggel, amikor felébredsz, hálát adsz azért, mert ivóvízzel moshatod meg az arcodat, és azzal zuhanyozhatsz? Sőt, azzal húzhatod le a WC-t is? Ugye nem. (Nos, én sem, de miközben írom ezeket a sorokat, már szégyellem is magam.). Az viszont valószínűleg előfordult már veled, hogy kinyitottad a csapot, és csak sziszegett, Te pedig dühös lettél, és elégedetlen a szolgáltatóval.

Csak rajtad múlik, hogy a képes vagy-e hálával gondolni a megszokott dolgokra. Te döntöd el, hogy ezek az elégedetlenséged, vagy a boldogságod forrásai lesznek-e.

Miért lehetünk még hálásak?

Hálásak lehetünk életünk minden egyes pillanatáért, mert ha elmulasztjuk az adott pillanatban rejlő lehetőséget, megkapjuk a következő pillanatot ajándékként, újabb lehetőségként, “ingyen és bérmentve”.

Ez a gondolat számomra igazán felszabadító, segít a véglegesség gondolatának, az “elmulasztottság” élményének legyőzésében, a jelen megélésében, és az előretekintésben.

Hogyan kerülhetünk közelebb a hálatelt, boldog élethez?

David Atya szerint a válasz egyszerű, már gyermekként megtanultuk, amikor megmutatták nekünk, hogyan kell átkelni az úton: Állj meg! Nézz szét! Menj! Mindössze ennyi lenne? David Atya szerint igen, ám éppen ez az, amit ritkán teszünk meg, mert átvágtatunk a saját életünkön. Épp ezért azt javasolja, építsünk be stop-táblákat az életünkbe.

Te mikor álltál meg utoljára, és gondolkodtál ez azon, hogy merre tartasz? Vannak-e stoptábláid, vagy megvárod, amíg az élet állít eléd egyet?

Ha eddig nem, vagy régen tetted meg, most állj meg egy pillanatra, és nézz körül. Nézz a Téged körülvevő, megszokott dolgokra friss, hálatelt szemmel/szívvel, és gondold át, merre visz az utad. Ha úgy érzed, jó irányba, indulj bátran. Ha nem vagy benne biztos, adj időt magadnak, hogy megtaláld a helyes utat.

David Atya TED-előadását magyar felirattal megtekinteted itt: David Steindl-Rast: Szeretnél boldog lenni? Légy hálás!

Megszentelt pillanatok

Anya, miért pont egy kirándulót támogattok? Lehetne hasznosabban is elkölteni a pénzt! 11 éves kislányom megjegyzése volt ez, miután tudta, hogy nemrég lezajlott konferenciánk bevételéből támogattuk a „Séta Dévára” programot (http://www.setadevara.hu/). Igen, Kozma Zsolt elsétál Dévára, mi meg támogatjuk. Azt hiszem nem magyaráztuk meg neki a lényeget, de mivel most volt időnk beszélgetni (hisz a fürdőkádban ült, férjem a kád szélén, én meg a előtte), elmeséltem, miről is van szó, hova megy ez a pénz, mire gyűjt Zsolt, hogyan élnek a dévai gyerekek, mielőtt bekerülnek Csaba testvér közösségébe. Szerencsém volt, mert épp aznap láttam Böjte Csabáról egy riportműsort, friss volt az élményem nekem is, hát meséltem. Meséltem az éhezésről, az egyedüllétről, elhagyatottságról. Lányom nem szólt semmit, csak a csillogó, kövér könnycseppek gördültek le a szép kis arcán. Azt hiszem, megértette.

Olyan vagyok, mint egy rajz

“Anya, olyan vagyok, mint egy rajz. Nem mozgok és unatkozok.” Magvas gondolatok egy nyolc éves lázas gyerektől. Kicsit először ijesztően is hatott hajnal hat tájban, félálomban.

Nem kevésbé meglepő hatéves gyermekem viselkedése, amikor lázas: ő énekelni szokott. Talán ezzel nyugtatja magát.

Mindenesetre nagyobb méltósággal viselik a szenvedést, mint néhány felnőtt (talán engem is beleértve). Egyáltalán nem sajnáltatják magukat. Persze ettől méginkább fáj a szívünk nekünk, szülőknek.

Csak tudnám, mi a titkuk. Talán az, hogy egyikőjük szavakkal, másikuk énekkel fejezi ki az érzéseit, gondolatait. Művészek. Művészpalánták. Lehet, hogy hasonlóan táplálja a szenvedés a legkülönlegesebb művészi alkotásokat.

Mindenestre örömmel jelentem, meggyógyultak. Kicsit háttérbe szorult a művészet és előtérbe került az Xbox, a számítógép. Ki hinné, hogy szülőként ennek is lehet örülni?

Kapcsolatok

Szaporodnak a közösségi hálózatok, ezzel párhuzamosan az ezek áldásaival és hátrányaival foglalkozó cikkek is. Lépjünk kapcsolatba másokkal,
osszuk meg az életünk történéseit, képeinket, gondolatainkat… tulajdonképpen éppen ez utóbbit teszem most én is. Vagy: vigyázzunk, mert leskelődnek utánunk…

Aztán ott van a kapcsolati tőke. Természetesen az a jó, ha bőségesen rendelkezünk vele, erre építhetjük az üzletet, karriert. Kár tagadni, hogy ebben sok igazság van.

Egyre nagyobb a nyomás rajtunk, hogy összekapcsolódjunk, hálózatokba rendeződjünk – persze nem olyan bensőséges, különleges módon, mint
láthattuk azt az Avatar című filmben, de valahogy mintha próbálnánk leképezni annak a felszínes mását.

Vajon melyikünk gondolta át mindeközben, hogy milyen kapcsolatban van önmagával – a testi, lelki érzéseivel, gondolataival? Mikor vetted fel
utoljára a kapcsolatot önmagaddal, mikor figyeltél befelé? Mikor tetted fel magadnak a kérdést: Mit érzek ebben a pillanatban? Mi bukkant fel számomra? Vajon miért érzem ezt? Milyen gondolatáramlás váltotta ki ezt az érzést?

Mikor kerültél utoljára valódi, mély, értően figyelő kapcsolatba a szeretteiddel? Mikor áldoztál rájuk minőségi időt? Amikor közben nem figyelted fél szemmel a monitort, hogy jött-e üzenet? Vagy lehalkítottad-e mostanában a telefonodat, hogy ne zavarja meg a bensőséges hangulatot?

Hagy folytassam. Hiszel Istenben, vagy valamilyen felsőbb erőben? Élő a kapcsolatod az Isteneddel? Mikor szólítottad meg őt utoljára?

Kapcsolat. Megnyomod a “Confirm” gombot, és már szert is tettél egy újabbra. Szinte ápolni sem kell, elég, ha kirakod a fontosabb infókat
az üzenőfalra – olvassa el, akit érdekel. Persze nem szeretnék álszent lenni – én is élek a közösségi hálózatok alkotta lehetőséggel. Mindössze szeretném felhívni a figyelmet három olyan kapcsolati lehetőségre, amely független a térerőtől, és valljuk be őszintén, tud olyan hasznos lenni, mint a közösségi hálókon meglévő ismerőseid száma: ez a  mély, élő, valódi kapcsolat önmagaddal, szeretteiddel, és (ha hiszel benne) a felsőbb erőkkel.

Kellemes, bizsergető, inspiráló (újra)kapcsolódást kívánok!