Erő, szeretet és józanság

Pünkösd van. A napokban hallottam a rádióban, hogy talán ez az az ünnep, amelyről gyakran még a keresztények sem tudják, pontosan miről is szól. A húsvét utáni ötvenedik napon a Szentlélek eljövetelét, az egyház születésnapját ünnepeljük. Elnevezése a görög pentékoszté (ötven) szóból ered. Ezen a napon áradt ki a Szentlélek a tanítványokra – ahogy Jézus a mennybemenetele előtt megígérte nekik -, hogy képessé tegye őket missziós ténykedésükre.

Ez a kereszténység harmadik legnagyobb ünnepe. Mivel az utóbbi időben elhanyagoltam a templomba járást (valahogy mindig közbejött valami), most úgy éreztem, itt az ideje egy kis lecsendesülésnek, befelé fordulásnak. Ám a vártnál is sokkal többet kaptam ettől az alkalomtól: olyan inspirálóan hatott rám a mai ige, hogy hazafelé már azt tervezgettem, hogyan is tudnám “közkinccsé” tenni, amit elindított bennem. Íme.

A prédikáció igéje ma Pál Apostol Timóteushoz írt második levelének 1. részéből szólt hozzánk, és a kiemelt rész így hangzik:

Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.

Úgy hatott ez számomra, mintha az esszenciáját adná mindannak, amit arról gondolok, hogyan szeretnék működni az életemben, mire szeretnék koncentrálni, mit tartok igazán lényegesnek, mi a hitvallásom.

Mit értek én az erő alatt? Számomra az erő önbecsülést, határozottságot, kitartást, bizonyosságot jelent.

Mit értek szeretet alatt? A feltétel nélküli elfogadást, mások elismerését, megbecsülését, tiszteletetét.

Mit jelent számomra a józanság? Azt, hogy a realitások talaján maradok, nem értékelem túl, vagy alul magam, és a helyzetemet, képes vagyok alázatot tanúsítani. Tudok mértéket tartani, és döntéseimet úgy hozom meg, hogy az a javamat és mások javát szolgálja.

Mi történik, ha egy elem hiányzik ebből a “szent” hármasból?

Erő nélkül átgázolnak rajtunk, kihasználhatóvá válunk, a szeretet hiánya hideggé és  bigottá tesz bennünket, józanság nélkül pedig fanatikusak lehetünk.

Vajon meg lehet-e élni ezt a hármast hit nélkül a mindennapokban? Számomra a hit lényegi eleme ennek a hitvallásnak, ez adja a folyamatosan a táplálékot, ez a “köldökzsinór”. Hozzájárul ahhoz, hogy erősnek érezzem magam, olyannak, aki képes szeretni, elfogadni másokat, mindeközben megőrizhessem a józanságomat és alázatos tudjak maradni, és ne a félelem vezéreljen, vagy szorítson gúzsba. Nem tudom, milyen ember lennék, ha nem hinnék. Azt sem tudom, másoknak megy-e ugyanez anélkül, hogy hinnének Istenben, valami felsőbb erőben, vagy legalább abban, hogy a dolgoknak van értelme, még ha nem is mindig tudjuk pontosan, mi az.

Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.

Erő, szeretet és józanság: azt kívánom mindenkinek, hogy így Pünkösd táján közelebb érezze magához ezt az üzenetet.

 

 

Reklámok

Mihály Andrea vagyok

Így mutatkozom be gyerekkorom óta, pedig az igazolványomban már az áll, hogy Nyáriné dr. Mihály Andrea. A Nyáriné Mihály Andrea könnyebben a számra jön, a dr-t gyakran elhagyom, valahogy kérkedésnek érzem, nem szeretem hangsúlyozni. A Nyáriné fontos előtag számomra, mert két szerepemre is utal: a feleség és anya szerepére. Ám, amikor azt mondom, hogy Mihály Andrea vagyok, akkor a szerepeim nélkül nevezem meg magam, mert Mihály Andrea vagyok akkor is, amikor anya, vagy feleség vagyok. Nem a névre, és annak elemzésére szeretném a hangsúlyt helyezni (bár önmagában is érdekes, hogy férfi vezetéknevem van, az Andrea jelentése pedig férfi, férfias, és világéletemben Misinek becéztek), hanem az önazonosság érzésére. Orvos, tréner, coach, feleség, anya: ezek szerepek, amely álarcént fedhetik el, ki is vagyok valójában. Márpedig, ha én Mihály Andrea vagyok, és ekként kapcsolódok más emberekhez, nem a szerepeimen keresztül, akkor az sokkal mélyebb és valódibb kapcsolódást tesz lehetővé, még anyaként is. Én az anyád vagyok, vagy én Mihály Andrea vagyok. Az anyád vagyok, aki meg akarja mondani, mit tegyél, vagy Mihály Andrea vagyok, aki őszintén kíváncsi Rád.

Tegnap megkérdeztem egy kliensemet, hogy mikor érezte magát utoljára felszabadultnak. Azt válaszolta, gyerekkorában. Kocogás közben tudok egy kicsit magammal foglalkozni, és elkezdtem azon gondolkodni, milyen gyerek is voltam én, hogy éreztem magam gyermekkoromban. Legelőbb nagynéném máig érvényes bélyege jut eszembe, aki mindig azt mondta, hogy hebrencs vagyok. Nos, ez közel az ötvenhez sem változott sokat, csak igyekszem magam jobban kontrollálni, hogy komolyabban vegyenek. Szóval milyen gyerek voltam? Hihetetlenül naiv, kíváncsi, lelkes, aktív, mindig sokat kérdeztem (ezt egy kedves rokonom emlegeti mindig, akit tinédzser korában rendre megizzasztottam a kérdéseimmel), őszinte bizalommal fordultam másokhoz. És boldog voltam. Ha belegondolok, hogy mi szükséges ahhoz, hogy másokhoz valóban kapcsolódjak, akkor nyugodt szívvel mondhatom: ennyi, és nem több. Vagyis a gyermeki énem.

A munkám mások fejlesztése, támogatása, mindegyik szerepem a segítésről szól. Hiszem, hogy a segítő a személyiségével gyógyít, a kapcsolaton keresztül (nem a módszertannal elsősorban). Ha képes vagyok Mihály Andreaként kapcsolódni, nem a szerepeimen keresztül, akkor leszek hiteles, és elfogadó, akkor nem építek láthatatlan falat (például a doktori címemmel). Akkor optimista és bizalommal teli vagyok, akkor vagyok önmagam. És eközben én is pont arra vagyok kíváncsi, hogy ki a másik: nem a szerepeire, hanem arra, kis ő valójában, hisz így tudok neki támogatást nyújtani.

Vagyok, Aki Vagyok (2Mózes 3,11-18) hangzik el Isten szájából. Ezt az igét most értettem meg. Ez nem a fensőbbségről, hanem az önazonosságról szól. Vajon Te mersz-e az lenni, aki vagy?

Egy mondat, amiért érdemes futni

Ma délután bementem egy ruhaüzletbe, ahol megláttam egy farmert, amely valahogy gyermekkorom farmeranyagaira emlékeztetett. Gondoltam, felpróbálom. Elkezdtem keresni egy 40-es méretet, már az egész kupacot áttúrtam, mire odajött egy előadó, és kedvesen megkérdezte, segíthet-e? Persze, mondtam, 40-es méretet keresek. Ő is áttúrta a kupacot, a raktárat, nem talált. Mondtam: 42-es? Rám nézett, és ezt mondta: “Á, az nagy lesz. Oda szerintem elég a 38-as.” 38-as? Felpróbáltam és elég volt. Végül nem vettem meg, mert az a szűk, lecsúszós fazon volt, amit folyton húzgálnod kell magadon. De azért az egész nagyon jólesett.

Akik ismernek, mondjuk legalább 30+ éve, azok tudják, hogy nem azért futok, mert most divat. Én már 30+ éve is futottam. Például, amikor még Mezőkövesden éltem, akkor nyaranta rendszeresen, sokszor 30+ fokban kifutottam a Zsóry Fürdőbe, ott úsztam egy nagyot, aztán busszal, vagy autóval mentünk haza. Jó, ez csak 4 km, de akkor is. Egyetem alatt majd minden nap kocogtam 4-5 km-t, még a vizsgákat megelőző napokon, és vizsganapokon is. Így éreztem jól magam. Nem vittem sosem túlzásba, nem néztem az időt, 5-6 km-nél többet többnyire nem is futottam. Általában egyedül mentem, nem volt gond, ha a Nagyerdőben már alkonyodott, vagy megkergettek néha a tanyasi kutyák. Ja, és a felszerelés. Póló, cicanaci, kb. 10 évig ugyanaz a futócipő. Semmi tudományos alap, például pronáló lábra való cipő, netán gyorsan száradó póló, stb. Nem is tudtam, hogy vannak ilyenek, már, ha egyáltalán voltak akkoriban. Futottam a mozgás öröméért, meg, hogy ne hízzak el.

Sosem hagytam abba igazán a futást, kivéve, amikor várandós voltam, bár az igaz, hogy egyre ritkábbá, rendszertelenebbé váltak az alkalmak.

Aztán két éve belenéztem a tükörbe (jó, a mérlegre is ráálltam), és azt láttam, hogy ez nem én vagyok. Lehetett volna arra fogni, hogy jócskán elmúltam 40, arra is, hogy teljesen hektikusak a napjaim a munkám miatt. A plusz kilók mellett azonban ott volt az iszonyú fáradékonyságom is. Egyszerűen nem volt megfelelő már az állóképességem.

Egy kedves ismerősöm akkortájt kezdett el rendszeresen futni (nem mellesleg pár éve még a teraszról nézte egy tréningen, ahogy én futok, aztán fordult a kocka). Ő ajánlott egy alkalmazást, ami rendszert vitt a futásba, edzéstervet készített. Csak az alapparamétereimet kellett megadni (kor, nem, mennyit tudok futni), és a célomat. Mi adtam meg célnak? A félmaratont a 48. születésnapomra. Végül nem lett meg, mert a SPAR maraton két szakasza csak 18,5 km volt :). Ez viszont meglett.

Visszatérve a mai napra: be volt tervezve ma 5 km kocogás, ám mára virradóra ügyeletes voltam, így arra gondoltam, ha fáradt leszek, akkor ma nem futok. Amikor kijöttem a boltból, már biztos voltam benne, hogy ma is elmegyek futni. 5 km az egészségemért, és a 38-as méretért. Végül is, megéri, nem?

A tökéletes

  • Imádok plázázni, órákat tudok nézelődéssel és vásárlással tölteni,
  • sznob vagyok,
  • nem főzök, a gyerekek gyakran esznek gyorskaját,
  • veszekszem a gyerekekkel és a párommal,
  • nem figyelek másokra.

Ez mind így igaz, mert

  • átlagosan napi 10 órát használom az agyamat, és az tud igazán kikapcsolni, amikor elmegyek kocogni, (nem szak-) könyvet olvasok, és igen, az is, amikor egy plázában ténferegve nem kell gondolkodni (legfeljebb azon, hogy megvegyem, ne vegyem). Ritkán jutok el plázázni, de akkor igazán tudom ezt is élvezni.
  • valóban szeretem az igényes dolgokat, és úgy gondolom, hogy a magasabb minőségű tárgyak többnyire tovább tartanak, és kellemesebb viselni, használni őket.
  • a szuper nagyik a gyerekek szerint éttermet is nyithatnának, és óriási kényelem számomra, hogy leveszik rólam a főzés gondját. És senki se higgye, hogy a gyorséttermekben csak szemét kaja van. Előbb próbáljátok ki a kerületünkben a menzát, és aztán jöhetnek a vélemények.
  • a négy gyerkőc kissé túl van terhelve, és én mégis azt gondolom, hogy ennek ellenére minden belefér. Ezért például, ha fáradtságra hivatkozva kihagynak egy edzést, akkor bizony nem mindig vagyok bűbáj. És akkor sem, hogy ha a rajtuk lógó kütyük miatt ötször kell kérnem, vagy elmondanom valamit. És azt is nehezen tűröm, hogy a párom megfontoltabb, és nem ugrik fejest minden ötletembe. Szerencsére. És igen, kimerít, hogy egész nap mindenkivel megértő, és kedves és türelmes vagyok, így néha elfogyok, mire hazaérek.
  • az a munkám lényege, hogy másokra figyeljek, és ez nehezen megy folyamatosan, mert bizony elfáradok. Ugyanis nem ilyen az alaptermészetem. Gyors vagyok és nyüzsgő és türelmetlen, nem ráérős, odafigyelő (amilyen a párom). Így aki a munkán kívül találkozik velem, érezheti azt, hogy nem figyelek rá. Ez az én fő fejlődési területem: a lelassulás, és az, hogy megéljem a pillanatokat. Rajta vagyok.

Kedves Követőm, ki olvasod e sorokat, nyugodj bele, hogy senki sem tökéletes (én biztosan nem), és Te se akarj annak látszani. Mert tökéletesnek látszani rengeteg energia, és ezt az energiát fektesd inkább a személyes fejlődésedbe.

A legtöbb, amit ebben a témában üzenni tudok, azt Márai Sándortól veszem kölcsön:

“Embermódra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled – feltűnés és hiú szerep nélkül – segíteni az embereknek!”

Áldott ünnepeket kívánok mindenkinek 2015 adventjén!

A lány, aki tud repülni

A lányom rengeteget olvas, és időnként kérem, hogy ajánljon nekem egy-egy könyvet. Victoria Forester  fenti címmel megjelent könyvét ajánlotta legutóbb, aminek az az egy szépséghibája, hogy a 2008-ban először kiadott könyvnek nincs folytatása. Egyrészt szeretettel ajánlom a könyvet gyerekeknek, felnőtteknek, hiszen jól megírt, izgalmas, és nem utolsósorban alapvető emberi értékeket és dilemmákat helyez a középpontjába, úgymint tehetség, a szokásostól való eltérés és az ezzel való megküzdés, az önelfogadás és önfeláldozás.

A legmegragadóbb számomra az egyik főhős töprengése volt: “Hogy lehet, hogy kudarcot vallottam? Mindenre gondoltam. Minden lehetőséget mérlegeltem, figyelembe vettem minden szempontot, és mindig a helyes döntést hoztam meg, és mégsem a helyes válaszhoz jutottam. Hogy lehetséges ez?”

Majd később: “Végre sikerült. Conrad életében először a helyest válasz találta meg. Nem a legjobb döntés volt, és kétségtelenül nem logikus, de ez volt a helyes.” 

Ismerős gondolat, hasonlót hallottunk a kis herceg barátjától, a rókától: “Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Ennek a bejegyzésnek nem csak az a célja, hogy ajánljam a könyvet, hanem arra is szeretném felhívni a szülők (gyerekek) figyelmét, hogy szülőként (testvérként) legyünk nyitottak, szánjunk időt arra, hogy megismerjük, mit olvas a gyermekünk (testvérünk), milyen zenét hallgat, milyen játékot játszik. Lehet, hogy nem értjük, nem tetszik, talán még bosszant is, de ha közelebb akarunk hozzájuk kerülni, fogadjuk el az ő világukat.

(Az illusztráció Noémitől, az unokahúgomtól származik. Én ezt szeretném látni fentről, ha tudnék repülni.)

Aki hálás, az képes valóban boldog lenni

Miképpen kapcsolódik a boldogság és a hála egymáshoz? Azt gondolnánk, hogy a boldog ember hálás. Én is ezt gondoltam, míg meg nem néztem David Steindl-Rast benedek rendi szerzetes TED-előadását. Az előadás egyszerűsége és bölcsessége miatt fogott meg. Olyan élmény, mint amikor az ember a homlokára csap: tényleg! Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe?

Miért lehetünk hálásak?

Például azokért a dolgokért, amelyek körülvesznek bennünket, kielégítik igényeinket, kényelmünket szolgálják, de addig nem vesszük észre, vagy nem értékeljük, amíg elérhetőek. Hálás voltál már valaha azért, hogy tiszta ivóvíz folyik a csapból? David Atya átélte ezt a hálát, amikor hazatért afrikai missziós útjáról.

Hezberg motivációs elmélete szerint vannak úgynevezett higiénés tényezők, amelyektől nem leszünk elégedettebbek, viszont hiányuk, vagy kielégítetlenségük elégedetlenség forrásai. Ilyen például a csapból folyó tiszta víz. Reggel, amikor felébredsz, hálát adsz azért, mert ivóvízzel moshatod meg az arcodat, és azzal zuhanyozhatsz? Sőt, azzal húzhatod le a WC-t is? Ugye nem. (Nos, én sem, de miközben írom ezeket a sorokat, már szégyellem is magam.). Az viszont valószínűleg előfordult már veled, hogy kinyitottad a csapot, és csak sziszegett, Te pedig dühös lettél, és elégedetlen a szolgáltatóval.

Csak rajtad múlik, hogy a képes vagy-e hálával gondolni a megszokott dolgokra. Te döntöd el, hogy ezek az elégedetlenséged, vagy a boldogságod forrásai lesznek-e.

Miért lehetünk még hálásak?

Hálásak lehetünk életünk minden egyes pillanatáért, mert ha elmulasztjuk az adott pillanatban rejlő lehetőséget, megkapjuk a következő pillanatot ajándékként, újabb lehetőségként, “ingyen és bérmentve”.

Ez a gondolat számomra igazán felszabadító, segít a véglegesség gondolatának, az “elmulasztottság” élményének legyőzésében, a jelen megélésében, és az előretekintésben.

Hogyan kerülhetünk közelebb a hálatelt, boldog élethez?

David Atya szerint a válasz egyszerű, már gyermekként megtanultuk, amikor megmutatták nekünk, hogyan kell átkelni az úton: Állj meg! Nézz szét! Menj! Mindössze ennyi lenne? David Atya szerint igen, ám éppen ez az, amit ritkán teszünk meg, mert átvágtatunk a saját életünkön. Épp ezért azt javasolja, építsünk be stop-táblákat az életünkbe.

Te mikor álltál meg utoljára, és gondolkodtál ez azon, hogy merre tartasz? Vannak-e stoptábláid, vagy megvárod, amíg az élet állít eléd egyet?

Ha eddig nem, vagy régen tetted meg, most állj meg egy pillanatra, és nézz körül. Nézz a Téged körülvevő, megszokott dolgokra friss, hálatelt szemmel/szívvel, és gondold át, merre visz az utad. Ha úgy érzed, jó irányba, indulj bátran. Ha nem vagy benne biztos, adj időt magadnak, hogy megtaláld a helyes utat.

David Atya TED-előadását magyar felirattal megtekinteted itt: David Steindl-Rast: Szeretnél boldog lenni? Légy hálás!

Karriertipp: Sündisznó-elv

Aki olvasta Jim Collins: Jóból kiváló (HVG Kiadó) című könyvét, annak talán rémlik a „sündisznó-elv”. Eredetileg ezt szervezetek vonatkozásában írta le a szerző, de az egyének vonatkozásában ugyanúgy megállja a helyét.

Miről is van szó?

Adott egy okos, ravasz, tehetséges róka, aki szeretné elkapni a sündisznót. A róka sokat tud és sok mindent ki is próbál, egyszóval minden trükköt bevet, hogy elérje a célját. A sündisznó nem olyan okos ám, mint ellenfele, egyet viszont nagyon tud, abban nagyon jó és következetes: ez a védekezés. Semmi mást nem tesz, mint összegömbölyödik, kimereszti a tüskéit, és a róka máris vérző orral kulloghat el. A sünike azt teszi, amiben a legjobb, nem forgácsolja szét az energiát, hanem a jól bevált módszert követve sikeresen védekezik.

Sokan vagyunk úgy, hogy tehetségesnek érezzük magunkat ebben-abban, hajlamosak vagyunk próbálkozni ezzel-azzal, hátha valami egyszer majd bejön. Belevetjük magunkat valamibe, lelkesedésünk visz előre, aztán ha bekerül az orrunkba egy-két tüske, már lépünk is tovább, új irányokat keresünk.

Mit kell tennünk ahhoz, hogy olyan életcélt tűzzünk magunk elé, olyan pályát válasszunk, amely hosszú távon elégedetté tesz bennünket?

Tegyük fel magunknak a három kérdést:
  • Mi az, amiben én vagyok a legjobb?
  • Mi az, amit igazán-igazán szeretek tenni?
  • Mi az, ami kellő jövedelmet is biztosíthat számomra?

Jöjjön egy kis halmazelmélet: a válaszokat írjuk bele három egymást metsző körbe, és a közös metszéspontba eső dolgok között keresgélhetjük a megoldást!

Egy kedves fogorvos barátom (talán nem veszi zokon, hogy vele példálózom) így negyven táján keseregte el magát: „A fogászatból élek, de szívem szerint a fotózást, filmezést választanám, imádom és tehetségesnek is érzem magam.” (És igen: tényleg nagyon-nagyon tehetséges fotós.) A döntést persze neki kell meghoznia, én mindenesetre szurkolok neki.

Szóval, azt kívánom, Te is találd meg az utadat. Gondold át:

  • Miben vagy Te igazán tehetséges?
  • Mit szeretsz igazán tenni?
  • Mi az, amiből kényelmesen meg tudsz élni?

Én azt mondom:

HAJRÁ SÜNDISZNÓK!